Jóllehet az európai tudósok csak a XIX. században „fedezték fel", egyet­len madárfaj sem hódította meg olyan gyor­san és olyan tömegesen az emberek szívét, mint a hullámos papagáj. Fogságban tartott példányainak száma messze minden más díszmadár fölé emelkedik. Hogyan is hódí­totta meg ez a kedves kis madár Európát?

A hullámos papagáj őshazáját, Ausztráli­át, legalábbis annak egyes részeit már 1644-ben felfedezte a holland tengerész, Ábel Janszoon Tasman (1602-1659). Ő fe­dezte fel az Ausztrália melletti szigetet is, amelyet róla neveztek el, valamint Új-Zéland északi partjait. A későbbi felfedezőutak és híressé vált expedíciók James Cook nevéhez fűződnek.

Az ország belsejét - és ezzel együtt az élővilágát is - csak a tizenkilencedik szá­zadban kezdték el megismerni. Az első ki­tömött hullámos tetem 1830-ban érkezett Európába, amelyet a Linne-Társaság lon­doni múzeumában állítottak ki.

Élő madarak Európába szállítása nagyon nehéznek bizonyult, mivel nem ismerték a madarak igényeit, táplálkozási szokásait és életfeltételeit. John Gould, a híres ornitoló­gus volt az első, akinek sikerült élő hullá­mos papagájokat hozni az öreg kontinens­re. Majd ezt követően Gould sógora volt az első, aki a madár fogságban történő szapo­rításának sikerét elkönyvelhette. Ezzel egy- időben szakmai berkekben elindultak a ma­dár - akkoriban fűpapagájnak hívták - rendszertani besorolásával, valamint más papagájfajokhoz való rokonságának tisztá­zásával kapcsolatos viták is.

Viktoriánus szobadíszek kitömött papagájokal:

1840-ben Antwerpenben, az egzotikus madarak kereskedelmének európai főváro­sában válik madarunk igazán ismertté, és tesz szert rövid időn belül hihetetlen nép­szerűségre, ahol a nagyközönség először csodálhat meg élő példányokat a városi állatkertben.

Jó tíz évvel Gould sikeres behozatalát követve elindul az eszeveszett hajsza a ma­dár után. A tenyészetek, amelyek inkább tu­dományos célokat szolgálnak, nem tudják kielégíteni az egyre erősödő keresletet, így elkezdik őket élőhelyükön módszeresen befogni és Európába importálni. Hajók hosszú kolóniáin, százezrével szállítják őket Európa partja felé. Az utazás során a madarak jó 30%-a elpusztult. Ezek a szá­mok már önmagukban is sejttetik, hogy ez a hatalmas kereslet micsoda csapást jelent­hetett a természetes populációra nézve. A madarakat nem volt könnyű befogni, mivel a sivatagos területek peremén vándorló életmódot folytatnak, a megtalált rajok gyakran ötezer feletti példányszáma vi­szont a befogók malmára hajtotta a vizet. A madarak befogása olyan méreteket öl­tött, hogy a 1894-ben az ausztrál kormány törvényt bocsátott ki, amelyben a faj ki­pusztulását megelőzendő betiltotta a hul­lámos papagájok exportját. Hivatalosan et­től az évtől kezdve nem lehet hullámos pa­pagájt kivinni az országból. Ez elméletileg azt jelenti, hogy a ma fogságban tartott és tenyésztett példányok, az addig behozott madarak leszármazottai, és genetikai örö­kösei. A még mindig fennálló kereslet arra sarkallta az élelmes üzletembereket, hogy hatalmas tenyészfarmokat létesítsenek. Dél-Franciaországban két ilyen „tenyészüzem" lé­tezett, ahol egyidőben 80 000 -100 000 hul­lámos papagáj „gyártotta" a kismadarakat. Akkoriban Európa nagy részét ez a két te­lep látta el.

Németországban 1855-ben kezdték el tenyészteni. A tömeges tenyésztés a külön­böző mutációk megjelenését is eredmé­nyezte. 1875-ben megjelent az első sárga hullámos papagáj, amit röviddel később, 1878-ban a kék színváltozat követett.

kelet-londoni kisállat kereskedés 1890-ben

Club Row börze 1880.

Club Row börze 1902.

Az 1920-as évektől a tenyésztés két irányra szakad:

1. egyfelől folytatódik a házi kedvencként tartott olcsó madarak tömeggyártása,
2. másfelől viszont megjelenik a szí­nek és a habitus szerinti, genetikai alapon történő tudatos tenyésztés is.

Az akkori politikai forrongások és a má­sodik világháború elszigetelte egymástól a különböző országokban élő tenyésztőket, így a tenyésztési munka országonként más-­más irányt vett. Németországban például főként a színekre összpontosítottak, míg Angliában a madár testtartására és méreté­re. 1950-re, mire az országok közötti átjá­rás ismét lehetségessé vált, az angol hullá­mos papagájok mérete egyharmaddal na­gyobb volt a németekénél.

A két ország madarainak keveredése révén hamarosan a német vérvonal test­méretei is meghaladták a természetben élő hullámosokét. Közben elkezdték Európa- szerte egységesíteni a hullámos papagájok megítélésének, elbírálásának kritériumait. Ennek a folyamatnak és tudatos tenyész­tésnek köszönhetően 1959-ben megszüle­tett a mai standard hullámos papagáj.

E roppant életrevaló kis madár azóta sem kerüli el szinte egyetlen madárbarát fi­gyelmét sem. Van, aki csupán házikedvenc­ként tartja, aki viszont tenyésztői szándé­kokat forgat a fejében, az is a hullámossal kezdi, mert vele könnyen megszerezheti első sikerélményeit, és szert tehet számos olyan ismeretre, amelyet később a na­gyobb, értékesebb fajták tartásánál és sza­porításánál is hasznosíthat.

Korabeli kalitkák:

A XVIII. és XIX. századi kalitkákra ma már nem mondanánk, hogy madár szerető emberek használták ezeket. Sőt ma már joggal fel is jelentenénk állatkínzásért azt az embert, aki kör alapterületű (szűk) kalitkában tartja a kismadarát (ráadásul magányosan).

A videóban:

1936-ban, az első jelenetben a hullámos papagájok tenyésztése már egy évszázados múltra tekintett vissza (sőt… 60 évvel voltunk túl az első sárga és kék hullámosok megjelenésén) amikor egy borbély szalonban, egy zakó zsebéből előbújik a hullámos papagáj, majd rászáll a vendég arcára. „Segít” megborotválni a kopaszodó urat, mire a „kedves” vendég – az akkori állattartási erkölcsök szerint – gondolkodás nélkül rágyújt egy szivarra és lepöfékeli a madárkát.

1940. Egy munkás sétáltatja és sörözteti a madarát. Akkoriban a legtöbb házi kedvencet egymagában, pár nélkül tartották, mert – egyrészt – a hullámos papagájok ára magas volt, másrészt a magányos kismadár betegesen vonzódott a gazdájához.

1956. Abban az évben, amikor mi magyarok még csak a levert forradalmunk jelképén, a lyukas magyar zászlón „láttunk színeket”, akkor a nyugati országok papagáj tenyésztői már a színpompás madaraikban gyönyörködtek a kertjükben. A kommentátor szerint a madarak felszabadultságot nyújtanak Rosemary Upton asszonynak, aki egy kirepülő nyílást épített a röpde tetejére. Az ajtó egész nap nyitva áll, de a fiókákkal elfoglalt tojók az odúkban maradnak. Ezzel csalják vissza a többieket is minden este a madárházba.

1958. Egy korabeli papagáj szalonban – hihetetlen számunkra, hogy nyugaton már az ötvenes években létezett ilyen szolgáltatás – Bill Moody veszi kezelésbe a behozott hullámos papagájokat. Egy titkos összetevőkből álló samponnal és egy fogkefével mosdatja meg a tollas pácienseket. Felesége, Eve törölgeti tisztára őket, majd pedikűrrel és végül szárítással zárul a „kezelés”, amit – mai szemmel – inkább kínzásnak neveznénk.

1963. Utolsó jelentünkben hullámos papagáj fiókák nevelését láthatjuk. A gáztűzhelyen tojást sütnek a fiókák számára, amelyek egy elektromos rezsó serpenyőjében, termosztáttal szabályozott hőmérsékleten nevelkednek, és fogyasztják házi készítésű lágyeleséget.

Források:

https://pethistories.wordpress.com/2017/07/10/the-bird-and-animal-market-at-club-row-bethnal-green/
https://www.omlet.co.uk/guide/budgie_guide/introduction_to_budgies/history
Díszmadár Magazin  2007. Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből
http://thehistoryjunkie.com/abel-tasman-facts/ 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Carl_von_Linn%C3%A9