A papagáj fajok egymástól eltérően viselkednek a társas kapcsolataik terén a költési és a fiókanevelési időszakban.

Vannak társaságkedvelő fajok, melyek nagyobb kolóniákban élnek még a szaporodási időszakban is, és vannak olyan fajok, melyeknek egyedei csak párban, vagy néhány faj esetében magányosan nevelik fel utódaikat.

Papagáj családok, melyek a fiókákat közösen nevelik

Brazíliában figyelték meg először a természetben az aranyaratinga (jobb oldali képen) fajnál, hogy több egyed is aktívan részt vesz a kismadarak felnevelésében, sőt az előző fészekalj testvérei is besegítenek a szülőknek. Az odúkban nem csak egy tojó kotlik, hanem több is.

Egy vadász mesélte el és mutatta meg ezt a viselkedésformát a kutatóknak, majd a későbbi vizsgálatok azt igazolták, hogy a megfigyelés meglehetősen pontos volt. Hasonló nagy családokban nevelik fiókáikat a vörös hasú arák és a pyrrhura nembe tartozó fajok is.

Ismerős papagáj párok egymás szomszédságában

A legtöbb papagájfajra az jellemző, hogy egy nagyobb területen, szétszórtan fészkelnek. Az odúk lazán, egymástól tisztes távolságra helyezkednek el. Amíg a tojók kotlanak, addig a hímek az eleségek felkutatásával foglalkoznak és szociális életet élnek. Ez sok esetben csak veszekedést jelent, de az odú közelében hevesen védik a területüket, és csaták is komolyabbak köztük.

A viselkedésük megváltozik, amikor a fészkelő helytől távolabbra repülnek; vidáman eszegetnek azoknak a hímeknek a társaságában, amelyekkel a közeli helyeken verekedtek előzőleg.

Sűrű válásokkal tarkított fiókanevelés

Ismerünk olyan fajokat (nemespapagáj , vázapapagáj) , amelyeknél a hímek és a tojók külön, életet élnek. Mindegyikük a saját nemük szerinti csoporthoz csatlakozik, és ezek a csapatok nem is keverednek egymással. A párosodási időszak az egyetlen, amikor ellentétes nemű társat választanak, de azt is csak arra az időszakra, amikor a tojó etetésre szorul a kotlási idő alatt.

(Hisszük ezt úgy, hogy az erről szóló kutatási anyagot - sajnálatos módon - nem találjuk sehol.)

Egyszülős családi modell

Egyetlen olyan papagájfajról tudunk (kakapó vagy bagolypapagáj), amelynél a tojó teljesen egyedül neveli fel a fiókáit. A hímek versengenek a nőstényekért, párosodnak velük, majd rájuk hagyják a gyermeknevelés összes ódiumát. A tojóknak saját magukat kell ellátniuk a kotlási időszakban, és egyedül kell etetniük a fiókáikat is.

A fiatal kakapók olyan tartalékokkal rendelkeznek, hogy hosszú órákat is kibírnak az anyjuk jelenléte nélkül. Ezzel magyarázható az a tény is, hogy tojók csak azokban az években raknak tojásokat, amikor az eleségek különösen nagy bőségben állnak a rendelkezésükre.

Tenyésztési sikerek és bukások múlnak a papagájfaj ismeretén

Tudnunk kell, hogy a madaraink melyik fészkelési kategóriába tartoznak, hogy tenyészteni tudjuk őket. A vadonban végzett megfigyelésekkel jutunk azokhoz az információkhoz, melyek birtokában elkerülhetjük a szomorú pusztulásokat, és egy sikeres tenyészet szekértőjévé is válhatunk.

Néhány példa a tudatlan tenyésztő hibáiról és a sikereiről:

Audiovizuális tenyésztési modell

Tony Silva (korunk egyik legismertebb papagájszakértője) - felidézve egy sok évvel ezelőtti tapasztalatát – írja le a rozsdasapkás papagájok tenyésztésének kezdeti nehézségeit, amikor egy neves tenyésztőnél sikeres költőpárokat látott. Ed Bish (a Birds Tampa Busch Gardens kurátora) a madarai teljes összhangban voltak, jól látták egymást mindegyik röpdében, és mindegyik odúban fiókák nevelkedtek.

Azonban a saját rozsdasapkásai soha nem raktak le egy tojást sem. Mint később kiderült ennek az volt az oka, hogy a tenyészpárokat hallótávolságon kívül helyezte el egymástól.

(Azért tette ezt, mert egyszer egy hím kirepült a tenyészetében és a szomszéd röpde tetején összetűzésbe került a másik hímmel, amelyen sikerült olyan súlyos sebet ejtenie annak nyelvén, hogy az elvérzett tőle. Ezen felül egy olyan harcnak volt a szemtanúja egy amazóniai városban a vadon élő madarak megfigyelése közben, melynek során az egyik hím átszúrta a másik koponyáját, majd diadalittasan ünnepelte az odú elfoglalását. A látottak alapján Tony úgy gondolta, hogy nem szabad sem látniunk, sem hallaniuk egymást a pároknak ahhoz, hogy nyugodtan fészkelhessenek.)

Abban az időben még Tony is naiv és tapasztalatlan madártenyésztő volt, és nem álltak a rendelkezésére még nyomtatott anyagok sem a papagájok viselkedéséről. A fészkelési időn kívül a sapkások nagyon barátságosak, de a párzási időszakban csak akkor termékenyek, ha a fajtársaik látványa és hangja ingerli őket. Az is kiderült, hogy az agresszió kizárólag az odú közelében bújik elő belőlük, ha távolabb vannak a lakhelyüktől, akkor teljes nyugalomban képesek együtt eszegetni. A tapasztalatszerzés meghozta gyümölcsét, és végre elkezdődött rozsdasapkások tenyésztése.

Territórium látszata a tenyészetben

Az amazon papagáj hímek kimagaslóan territoriálisak a fészkeléskor, és a rivális hímek látványa javítja a termékenységüket. Az agresszív kitöréseik és a dühöngő kiáltásaik szükségesek az ivarmirigyek bővebb vérellátásához, majd a sikeres párosodásukhoz. A fogságban tartott papagájok szaporodása a tenyésztő szakértelmétől és odafigyelésétől függ, ugyanis a röpdékben, párban tartott madarak nem tudnak verekedni az azonos nemű társaikkal, és nem tudnak elmenekülni a dühöngő párjuk elől sem. A kulcs a tenyésztő kezében van. A költési időszak kezdetén a szomszédos pároknak látniuk és hallaniuk kell egymást, de a párosodás után, amikor a hím már a saját párját is megtámadja az őt feszítő hormonok miatt, akkor jön el az ideje a vizuális kapcsolat megszűntetésének, és bekerülhet az elválasztó lap a szomszédos párok közé.

Pusztulást okozó tudatlanság a tenyészetben

A másik véglet a vázapapagáj. Amikor ez a faj – évtizedekkel ezelőtt - elérhetővé vált, akkor a madártenyésztők álma volt, de senki sem volt felkészülve a papagáj faj egyedülálló szaporodási tulajdonságára. Az első tenyészpár költési ciklusa el is kezdődött annak rendje és módja szerint. A tojó elfogadta a hímtől az eleségeket, aki az ellátásért cserébe a párzás gyönyöreiben reménykedett. A pár folyamatosan látogatta a fészket, a nőstény fejéről potyogott a toll, a bőre sárgult, pontosan úgy, ahogy az lenni szokott más fajoknál is. A szerelem azonban nem hozott tojásokat, és egyik reggelre a hím eltűnt a röpdéből, a tojó pedig a csőrével rágcsált valamit. A hím a fészekben hevert holtan, és mint kiderült a tojó a kitépett nyelvét rágcsálta.

Ma már tudjuk, hogy a vázapapagájoknak az táplálék iránti igénye jóval magasabb, mint a többi fajnak. A tojók a végtelenségig kihasználják a hímeket, hogy azok etessék őket. Ahogy a legyengült hím már nem bírja tovább, úgy a tojó megöli. A kudarcok után, a megfigyelések segítségével megtudtuk, hogy egy tojó mellé legalább két hímet kell betenni, hogy a tojó mérhetetlen étvágyát ki tudják elégíteni, és a faj igényei biztosítva legyenek.

Sokat kell kutatnunk és sokat kell tanulnunk!

A papagájok tenyésztése nem abból áll, hogy egyszerűen beállítunk egy párt egy kalitkába, felszerelünk egy odút, és jó minőségű táplálékot adunk nekik. A tenyésztési tevékenység megköveteli, hogy a fajok biológiáját és a vadonban látható viselkedését megismerjük. A hosszú távú sikerhez feltétlen szükséges, hogy a fajokat eredeti élőhelyükön tanulmányozzuk.

Tony Silva